Aki ismeri a fákat csak az képes védelmezni őket.
„Az erdő olyan természetes vagy telepített élőhely, amelynek jellegét a sűrűn álló fák határozzák meg. Az erdők a Föld talán legkomplexebb életközösségei, amelyben egyaránt megtaláljuk a talajban élő mikroorganizmusokat, a földfelszínen élő mohákat, gombákat, lágy- és fás szárú növényeket. Állatvilága többnyire rendkívül gazdag, hosszú táplálékláncokkal.” – Wikipédia –
Az erdő él. Sok-sok egyedből és élőlényből álló organizmus. Aki tisztában azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a fák együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket.
Az, hogy a fák gyökérzetük révén összekapcsolódnak megfigyelhetjük, amikor az eső elmossa a földet és szabaddá teszi a gyökérhálózatot. A tápanyagcsere, a szomszédok segítségnyújtása szükséghelyzetben minden jel szerint megszokott dolog, és arra a megállapításra vezet, hogy az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly.
Természetesen feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon a fák gyökerei érzéketlenül és céltalanul nőnek-e a földben, és mindig akkor kapcsolódnak össze fajtársaikkal, amikor találkoznak velük? Ettől kezdve törvényszerűen folyik közöttük a tápanyagcsere, mintha egy feltételezett társas közösséget építenének ki, miközben véletlenszerű adok-veszeknél mégsem élnének meg többet. A fák nagyon jól meg tudják különböztetni a gyökereiket más fajok, sőt saját fajuk más egyedeinek gyökereitől is.
De vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, segítve, felnevelve így saját konkurenciájukat? Az ok egyszerű: közösen jobban megy. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas, vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg. Hogy ez megvalósuljon, a közösséget mindenáron fenn kel tartaniuk. Ha minden egyes példány csakis önmagával törődne, akkor jó néhányan nem érnék meg az öregkort. Az állandó pusztulás eredménye pedig az lenne, hogy sok nagy lyuk tátongana a koronasátorban, ennek folytán pedig a viharok mélyebbre hatolhatnának, és további fákat döntenének ki. A nyári forróság benyomulna egészen az erdő talajáig, és kiszárítaná. Ettől minden egyed szenvedne.
A közösség számára ezért minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehet, megmaradjon. Ezért aztán a beteg egyedeket is támogatják, ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen meglehet, hogy legközelebb a támogató fa szorul rá a támogatásra. minden fa tagja ennek a közösségnek. Egy átlagos fa csak addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri egy hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a légtér, amely egyben a „fénytér” is, már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, és úgy, hogy odafent szabályos harc folyik. Egy igazán baráti páros ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik irányába. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg.
Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók. Talán mindegyik faj ezt teszi, beleértve a vegyes erdőket is. A telepített erdők szemlátomást úgy viselkednek, mint az utcagyerekek. Mivel az ültetés révén a gyökerek tartós sérülést szenvednek, úgy tűnik, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni. Az ilyen mesterséges erdők fái rendszerint magánzóként lének fel, és így különösen nehéz nekik. Mindamellett a legtöbb esetben amúgy sem vár rájuk hosszú élet, mert a törzsük fajtájától függően nagyjából ötven-száz év alatt érettnek minősülnek.
– progla –
Forrás: Peter Wohlleben: Das geheime Leben der Bäume
Az erdő él. Sok-sok egyedből és élőlényből álló organizmus. Aki tisztában azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a fák együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket.
Az, hogy a fák gyökérzetük révén összekapcsolódnak megfigyelhetjük, amikor az eső elmossa a földet és szabaddá teszi a gyökérhálózatot. A tápanyagcsere, a szomszédok segítségnyújtása szükséghelyzetben minden jel szerint megszokott dolog, és arra a megállapításra vezet, hogy az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly.
Természetesen feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon a fák gyökerei érzéketlenül és céltalanul nőnek-e a földben, és mindig akkor kapcsolódnak össze fajtársaikkal, amikor találkoznak velük? Ettől kezdve törvényszerűen folyik közöttük a tápanyagcsere, mintha egy feltételezett társas közösséget építenének ki, miközben véletlenszerű adok-veszeknél mégsem élnének meg többet. A fák nagyon jól meg tudják különböztetni a gyökereiket más fajok, sőt saját fajuk más egyedeinek gyökereitől is.
De vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, segítve, felnevelve így saját konkurenciájukat? Az ok egyszerű: közösen jobban megy. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas, vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg. Hogy ez megvalósuljon, a közösséget mindenáron fenn kel tartaniuk. Ha minden egyes példány csakis önmagával törődne, akkor jó néhányan nem érnék meg az öregkort. Az állandó pusztulás eredménye pedig az lenne, hogy sok nagy lyuk tátongana a koronasátorban, ennek folytán pedig a viharok mélyebbre hatolhatnának, és további fákat döntenének ki. A nyári forróság benyomulna egészen az erdő talajáig, és kiszárítaná. Ettől minden egyed szenvedne.
A közösség számára ezért minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehet, megmaradjon. Ezért aztán a beteg egyedeket is támogatják, ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen meglehet, hogy legközelebb a támogató fa szorul rá a támogatásra. minden fa tagja ennek a közösségnek. Egy átlagos fa csak addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri egy hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a légtér, amely egyben a „fénytér” is, már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, és úgy, hogy odafent szabályos harc folyik. Egy igazán baráti páros ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik irányába. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg.
Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók. Talán mindegyik faj ezt teszi, beleértve a vegyes erdőket is. A telepített erdők szemlátomást úgy viselkednek, mint az utcagyerekek. Mivel az ültetés révén a gyökerek tartós sérülést szenvednek, úgy tűnik, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni. Az ilyen mesterséges erdők fái rendszerint magánzóként lének fel, és így különösen nehéz nekik. Mindamellett a legtöbb esetben amúgy sem vár rájuk hosszú élet, mert a törzsük fajtájától függően nagyjából ötven-száz év alatt érettnek minősülnek.
– progla –
Forrás: Peter Wohlleben: Das geheime Leben der Bäume
