Korán indulok. Szeretem a hajnalt, a virradatot, amikor egyre világosabb lesz a látóhatár és a nap első sugarai átbuknak a horizonton. A fényár hozza magával a hangözönt, ahogy seregnyi madár harmonikus éneke ad szimfóniát, melyet a pirkadat a karmestere vezényel. Az erdőben félhomály, a fénysugarak még nem törtek át a lombok között. Itt-ott ágak roppannak, csörtetés a távolban, ahogy az éjszaka lényei a szürkület megszűntével nappali szálláshelyet keresnek. Friss a levegő, teli illatokkal. Egyelőre egy ösvényen haladok. Alaposan ki van taposva, gyakran járnak erre. Ismerős a hely, voltam már itt, mégis minden újdonságként hat rám. Emlékek, érzések tolulnak fel, ahogy haladok egyre tovább, egyre beljebb. Vajon ezeket az érzéseket, hogyan fogom átadni a kis csapatnak, melyet majd hétvégén erre vezetek? Aztán rádöbbenek. Ezt soha nem fogom tudni átadni senkinek. De segíthetek abban, hogy átéljék a sajátjukat!
Hirtelen elhatározás és jobbra fordulok. Meredek a kapaszkodó. Húzós. Nincs kitaposott ösvény csak egy-két vadcsapás, azokat követve érek fel a gerincre. Közelben egy magaslat, azon egy kis tisztás. Megvan a célpont. Jól sejtettem. Csodálatos kilátópontra bukkantam. Nemigen járt még itt más. Körös-körül csupa erdők borította hegyek-völgyek. Közöttük vakítóan előbukkanó fehér sziklák, zöldellő rétek. A nap már magasan járt a felhőtlen kék égbolton, ami még káprázatosabbá tette a látványt, varázslatosabbá a pillanatot. „Itt lesz majd a pihenő.”- volt az ámulat utáni első gondolatom. Le lehet ülni, itt jól fog esni az elemózsia is. Körülnézek még egyszer. Tudom, hol vagyok, mi van előttem, körülöttem, merre vannak a rövidítések.
Tudom, bármerre is indulok majd el, hová jutok. Kitágult a tér, már három dimenzióban látom magamat és ez megnyugtat, magabiztossá tesz. Van, mikor agyad kikapcsol egy érzékelőt, ami aztán nem jelzi az idő múlását. Talán ilyenkor vagy csakis a jelenben, amikor minden csak a pillanat. Nincs múlt, nincs jövő, nem számít mi volt, vagy mi lesz. Csak a most van. Felszabadulok, szinte érzem a sok-sok teher örvénylő kavargását, lassan enyhülő nyomását, amint elhagyva vállaimat a semmi felé törnek. A madarak már nem hangoskodnak, némán cikázva vadásznak repülő rovarokra. Megváltoznak az illatok, mások a színek. Az erdei levegő megsimogatja arcomat, belélegzem a fenyők zamatos illatát, és egy kis kábulatot érzek. Nincs kedvem, visszaindulni. Új érzések, új élmények kavarognak bennem, fantasztikus hangulatot keltve. Nem akarom, hogy véget érjen. Igen, ezt hétvégén mindenképpen át kell majd adnom társaimnak.
Sikerülni fog? Talán.
Elindulok, és ahogy lépteimet szaporázom a zizegő avarban, átfut rajtam a bizonyosság. Hétvégén nem csak egy túravezető leszek. Hanem házigazda. Már nem vendégként vagyok az erdőben. Hazajöttem.
– Progner László –
