A Bükk vidékének, e táj történelmi múltjának leglátványosabb emlékei a várak. Nemcsak a sziklaszirteken álló, impozáns megjelenésű – jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép – kővárak tanúskodnak a történelem viharos évszázadairól, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt “földvárak” is, melyek erdők mélyén rejtőznek az avatatlan szemek elől.
A 19. században kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncokkal, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben “pogány” áldozóhelyeknek vélték. E romantikus szemléletű történészek a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. Csak a közelmúlt módszeres kutatásai tisztázták a “földvárak” korát, rendeltetését – ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól.
Őskori sáncok, erődített telepek
A Bükk vidékén, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban különféle népek létesítettek erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 – 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (Kr. e. 1750 – 1350) népe leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző erődítéstípus a nagyobb kiterjedésű “nyílt telep” melletti kis vár (0,02-0,08 ha) volt.
A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védekezést. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb.
Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődik. A Kyjatice-kultúra (Kr. e. 12. századtól 8-7. századig, a “preszkíták” betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek: főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás nyílik a környező hegyekre, a távoli sík vidékekre. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló fölött a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Az alábbiakban e két utóbbi objektumot és a Kelemen székén lévő Töröksáncot ismertetjük röviden, mivel ezek vannak a tárgyalt területen.
A Szilvásvárad és Bélapátfalva határában húzódó Kelemen széke, az úgynevezett Töröksánc Bélapátfalváról a P jelzésű, Szilvásváradról a Szalajka-völgyön keresztül a S jelzésű, Felsőtárkányból a Varróház érintésével a Peskő-völgyben vezető P jelzésű turistaúton, onnan a Z+ jelzésen közelíthetjük meg. A közel 71,6 hektár kiterjedésű telep legmagasabb pontja 703 m. A belső területen két forrás is fakad, ami a hajdani vízellátást biztosította. A teljesen körben nyomon követhető sáncot a belső oldalán árok kísérte, ebből termelték ki a töltéshez szükséges földet. Az északi csücsökben a sánc kis hurkot ír le: a Csortos-kő nevű gerincen lévő kiöblösödő rész – mintegy fellegvárként, “akropoliszként”- kimagasodik és elkülönül az erődített telep többi részétől.
A Felsőtárkányi-medence fölött délkeleti irányban emelkedő hosszú hegygerinc legmagasabb része a Vár-hegy. A két, közel azonos magasságú csúcsot egy keskeny nyereg köti össze. A teljes hegytetőt sánc veszi körbe, külső árokkal, ami a meredek keleti, délkeleti hegyoldal felett hiányzik. 1962-ben és 1964-ben a vár délnyugati részén Párducz Mihály végzett ásatást: legalul a neolitikumból származó gödrök kerültek elő, felettük a késő bronzkori Kyjatice-kultúra maradványai váltak ismertté, amelynek későbbi periódusában az addig erődítés nélküli telepen épült meg a sánc.
A késő bronzkorból gödrökön és tűzhelyeken kívül házakat is feltártak. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok – Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is! Amennyiben az ellenséges viszony kizárható, akkor mi volt az az ok, ami a hegytetők megerősítésére késztette a kiéteieket? A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: “Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a “kisebbeknél” 1,33 – 16,9 ha között változik, Szilvásvárad – Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába.
A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak, ellenségeskedésre aligha gondolhatunk közöttük.
Ugyanennek a kultúrának egy távolabbi vidékén láthatjuk hasonló, sőt még szorosabb közelségét a földváraknak, éspedig a Börzsöny hegységben, ahol nyilván ugyancsak szövetségben lehettek egymással… A kutatók véleménye ma még megoszlik, vajon ezek a földvárcsoportok, akár egy kultúrán belül is, egymás ellen, vagy szomszédos, de más kultúrák népei ellen védekeztek-e. Utóbbi esetben Borsod vármegye késő bronzkori népessége a tőle keletre és délkeletre uralkodó gávai kultúra népessége ellen védekezett. Földváraink rejtett, nehezen megközelíthető fekvése és óriási kiterjedése mindenesetre defenzív védekezésre vall, stratégiai, vagy kereskedelmi útvonal biztosítása aligha kerülhet szóba rendeltetésükként. Ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy a Kyjatice-kultúrában a barlangok nagy részét is lakták.” Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! A felsőtárkányi Vár-hegy következő régészeti korszakát a középkor képviseli. A Vár-hegy őskori földvárát a középkorban ismét használták. Párducz Mihály 1962-ben és 1964-ben végzett ásatásakor középkor leletek is előkerültek, amelyeket 12-14. századinak határoztak meg. Középkori telepjelenség nem nagyon bontakozott ki, csupán a 3. árok keleti végében a mai felszín alatt 30 cm mélységben vált ismertté egy malteres középkori padlózat középkori cserepekkel és néhány vastárggyal. Egyébként a várra okleveles, történeti adatot nem ismerünk. A sánc tetejéhez közel, de a külső lejtőre habarcsba rakott kőből várfalat emeltek, melynek szélessége átlagosan 2 m. A kőfal maradványa sok helyen látható, a legépebb része a délnyugati saroknál figyelhető meg. A régészek véleménye szerint a késő bronzkori sáncba az Árpád-kor idején “építették bele” a kőfalat. Párducz Mihály szerint a teljes falrendszer a korai vaskorból származik középkori erősítésekkel, javításokkal. Ilyen faragott kőkockákból emelt építményt a Kárpát-medencében, ebből a korból azonban nem ismerünk. A cserépfalui Mész-tető már a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez, ezért röviden ismertetjük az itt található régészeti-történeti emlékeket is. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát.
Középkori várak
A Hór-völgytől távol, kelet felé található a sályi Latorvár-tető. A platón lévő 5,26 hektár kiterjedésű őskori telep felső részén – a honfoglalást követően – egy 2,4 hektár alapterületű sáncvárat építettek. Az Anonymus által említett Örsur várával azonosítható erődítés 11 méter talpszélességű és 3 méter magasságú sánca egymásba csapolt gerendákból álló sűrű rács- és rekeszszerkezetű, amit cölöpök erősítettek meg. A gerendaszerkezet közé döngölt agyagtöltésre kőfalat is emeltek. A régészeti ásatások kerámialeletei alapján a vár építését a 10. századra helyezik. A Latorvár-tetőre a Sálytól északra lévő Latorút település utolsó házai mellett lehet felkapaszkodni. Ezt a vártípust tartja ma a kutatás a honfoglaló magyarok első várainak. A 10. századi nomád állam erődített nemzetségi szállásközpontjai, a későbbi a törzsi állam lokális központjai lettek később, az I. István idején létesített ispánságok várai (ilyenek pl. Abaúj, Borsod, Szabolcs). Hegyvidékek peremén, alacsony hegynyelveken, dombhátakon, tehát kis relatív magasságban találjuk ezeket az erődítéseket. Sánc-szerkezetük az ún. széles talpú sánc; a többosztatú, kazettás gerendahálózattal megerősített töltés szélessége jelentősen meghaladja a magasságát. A sánc anyaga több esetben téglaszerűen átégett. Anonymus Gesta Hungarorumában az Örsur vára és az Eger vize című fejezetben több olyan várról tesz említést vidékünkön, amelyet ma is ismerünk: “Azután Árpád vezér és nemesei innen felkerekedve a Nyárád vizéig vonultak, s tábort ütöttek a patakok mellett attól a helytől kezdve, amelyet most Kácsnak mondanak. Árpád itt nagy földet adott Ócsádnak, Örsur apjának. Örsur, a fiú aztán ott, annak a folyónak a forrásánál várat épített, amelyet most Örsur várának hívnak. Árpád vezér és övéi innen továbbmenve eljutottak az Eger vizéig. Kunyhókat készítve több napig ott maradtak, s azt a helyet, amelyen a vezér számára leveles színt vertek, Színhalomnak nevezték el. Táborukat az Ostoros-pataktól egészen Poroszló váráig húzódott. Azután útjukat folytatva elérték a Zagyva folyót; ennek a folyónak a partján tábort ütöttek a Tiszától egészen a Mátra erdőig, s meghódították annak a földnek minden lakóját a Köröstől a Zagyva folyóig meg a Szepes erdőig. Akkor Árpád vezér nagy földet adott Ednek és Edöménnek a Mátra erdőben, ahol az unokájuk, Pata, később várat épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő után Sámuel király is, akit kegyességéért Abának hívnak” A jól védhető sziklákra, meredek oldalakkal határolt hegycsúcsokra vagy éppen mocsaras völgytalpakra épített feudális várak királyainknak, a megye egykori urainak, a történelemben is jelentős szerepet játszó személyeknek az emlékét idézik. Védték, őrizték vidékünk kultúráját, menedékül szolgáltak a “szaladó világban” – a tatárjárás, törökdúlás idején -, megálljt parancsoltak rabló hordáknak, hódító hadseregeknek. Ma pedig rendkívül szép elemei a tájnak, érdekes célpontjai túráknak, kirándulásoknak.
A Bükk hegység területén a honfoglalást követően az államszervezés idején az Örsur, a Bors(od), a Miskolc nemzetség osztozott. A királyi megyerendszer kialakulása következtében a Bükk északi része Borsod, déli része Újvár-Hevesújvár megyéhez került, csakúgy a Mátra teljes egésze. A közigazgatás megszervezésével párhuzamosan zajlott az egyházszervezés is: I. István megalapította az egri püspöki székhelyet, amelynek közvetlen környezetében egy sajátos egyházigazgatási egység, az Egri Völgy (Vallis Agriensis ) alakult ki a hevesi és borsodi főesperesség között. A tatárjárást követően a királyi és várbirtokok jelentős része az új nagybirtokosok kezére kerültek, a régi birtokos réteg elszegényedett, pl. az Örsur és Miskolc nembéli családok a középbirtokosok szintjére süllyedtek. Az Ákos nemzetség tagjai pedig még az egri püspöktől is területeket foglaltak. A két megye birtokviszonyaiban Károly Róbert idején következtek be jelentős változások, különösen az Abák különböző ágainak pártállása, belső harcai miatt. A király ellen fellázadt Ákos nembéli István nádor fiai is elveszítették dédesi várukat és összes birtokukat. A két megye megüresedett birtokait, elfoglalt várait a király hű várnagyai között osztotta szét. A Bükkben 16 középkori erősség tornyai, falai, sáncai lelhetők fel. (Nem számítjuk ide a Bükk-vidékhez tartozó Bükkhát és Upponyi-hegyhát várait, melyek jobbára a Sajó völgyét övező dombhátakon találhatók.) A sályi szélestalpú sáncvárat, Örsur várát és a felsőtárkányi Vár-hegy falgyűrűjét fentebb bemutattuk. A kővárak külső gyűrűjét tizenegy vár alkotja. A délkeleti oldalon Eger, Cserépváralja (Cserépvár), Tibolddaróc (Kácsi vár), Sály (Latorvár és a Léleklyuk-tető sánca), Kisgyőr (Majorvár) és Diósgyőr, északnyugaton Szarvaskő, Szilvásvárad (Éleskő vára és Gerennavár), valamint Dédestapolcsány (Dédesvár) erősségei húzódnak. (A kisgyőri Halomvárat és Leányvárat csak feltételesen sorolhatjuk a középkori várak közé, hiszen inkább tűnnek vaskori áldozati halmoknak, mint mottéknak.) A hegység belsejében három kőfallal erődített építmény bújik meg: egy a Kecskevár-tetőn, valamint két vár a Hór-völgy fölé magasodó sziklaszirten (Odorvár és Füzér-kő vára). Ezen várak többsége nagy tengerszint feletti és nagy relatívmagasságú, településtől távoli vár. Extrém topográfiai helyzetük passzív védelmi céllal történő létesítést jelez: defenzív várak. Legtöbbjükre vonatkozó közvetlen okleveles, történeti adatot nem ismerünk: az ilyeneket “történelem nélküli várak”-nak is nevezik. Eger és Diósgyőr viszont alacsony tengerszint feletti magasságban, kis relatív magasságú helyre, településhez közel emelt várak. A hegység legismertebb és legépebben fennmaradt vára az egri és a diósgyőri vár. Diósgyőr történetét számos okleveles adat, egykori leírás, irodalmi említés, ábrázolás tárja fel. Anonymus nyomán a történészek egyöntetű feltételezése, hogy a honfoglaló magyarok itt már fennálló várat találtak. Ezt az ásatások is beigazolták: a legrégibb várfal alatt cölöpökből és gerendákból összerótt faépítmény nyomait tárták fel. A Bors nemzetség birtokában lévő földvár a tatárjárásig állhatott, ezt követően kőből építik fel a várfalakat. Az első kővárat az Ákos nembéli Ernye bántól származtatják, aki 1316-ban – Károly Róberttel való szembehelyezkedése miatt – elveszti birtokaival együtt. A vár fénykora Nagy Lajos idejére tehető, a király négy saroktornyos, gótikus várkastéllyá építtette ki, s hosszú uralkodása alatt (1342-1382) sokat tartózkodott itt. Nagy Lajos halála után Diósgyőr vára a királynék javadalma és vidéki rezidenciája maradt egészen a mohácsi vészig. Eger várát kiadványok, könyvek nagy száma ismerteti. Az Örsur nemzetség ősi birtokain a középkori Váralja település fölött magasodó hegyen a váraljai ág lakótornyát a Latorvárat, a kácsi (tibolddaróci) Vár-hegyen pedig a daróci ág várát találjuk. Ezek a korai, 12. században épített kisméretű feudális várak tulajdonképpen egyetlen lakótoronyból álltak, amit sánc és árok együttese vett körül. A Kisgyőrtől nyugatra, másfél kilométerre emelkedő Vár-hegy erődítésének (Majorvár) történetére semmiféle adatunk nincs, tipológiai jellemzői alapján tekintik középkorinak. A kisgyőri Kecskevárat, a szilvásváradi Éles-kő várát és a dédestapolcsányi Dédesvárat – szintén írásos adatok hiányában – tatárjárást követően épült kőváraink sorába tartozóknak vélik a régészek, mivel ezeket a passzív védelem szolgálatában, településektől távol, nehezen megközelíthető helyekre, támadhatatlan magasságba építették. A szilvásváradi Gerennavár a hagyomány szerint Nagy Lajos király vadászkastélya volt. A Bükk hegység belsejében, 760 méter magas sziklás hegyormon – Éles-kő várától mindössze 1,2 km-re van a kétrészes vár. Mérete (1,04 hektár), alaprajza, megjelenése alapján a 14-15. századra helyezik lakottságát. A kis fennsíkon őskori cserepeket is találtak. Cserépvár romjait közvetlenül Cserépváralja község felett, keletre magasodó kúp alakú hegy tetején találjuk. A felső vár hossza 35, szélessége 14 m, ehhez csatlakozik a délnyugati oldalon valamivel lejjebb a közel azonos méretű alsó vár. A két részes várat több méterrel lejjebb terasz (betemetődött árok) veszi körbe, melynek két rövid szakaszán, külső sánc is megfigyelhető. E vár építésének idejét sem ismerjük. Első említése 1408-ból származik.1427-től Borbála, 1438-tól Erzsébet királynéé volt, közben rövid ideig Pohárnok Istváné, a 16. század közepén pedig az egri püspök tulajdona. A török többször sikertelenül ostromolta, de csak az egri vár 1596. évi eleste után sikerült elfoglalnia. Uralmuk alól csak 1687-ben szabadult fel. A 18. század elején elhagyták, ekkortól pusztulásnak indult. (A vár délnyugati aljában, a sánctól 20 méterrel kezdődően 12 nagy, körte alakú gabonásverem mélyed a tufakőzetbe – mélységük 4,5-9,5 m, átmérőjük 3-6,5 m. Ezeket egy 1568. évi leltár is említi.) A Hór-völgy fölé két olyan sziklatömb is magasodik, melyeken hajdani erősség romjait találjuk: az egyik az Odorvár, a másik Füzér-kő. Bükkzsérctől északra 5 km-re a Hór-völgy és a Hosszú-völgy találkozása felett emelkedik Füzér-kő sziklás csúcsa, ettől északkeletre 150 méterre, a hegygerinc kiemelkedő részén található a vár maradványa. Kis méretű, hosszúkás területét délkelet felé a Hór-völgy feletti szakadékos hegyoldal, a többi oldalról pedig pár méterrel alacsonyabban, félkörben futó terasz (betemetődött árok) fogja át. Északnyugati peremén kis szakaszon az egykori várfal maradványa látszik. A vár platójának hossza 24, szélessége a szakadékig 15 m. A vár építésére vonatkozó okleveles adatunk is van: 1248-ban IV. Béla király Lampert egri püspöknek engedélyt adott, hogy “Füzérkőn vagy Kerekkőn, melyek az egri egyház területén vannak, várat építsen”. Az engedély kiadását követően rövidesen felépült a vár, de további sorsáról semmit sem tudunk, a későbbi birtokleírásokban nem említik. Egyébként az említett oklevél a történészek előtt már régóta ismert volt, de az idézett kitételt a szarvaskői várra vonatkoztatták, amit Kerekkővel azonosítottak, mivel a Füzér-kőn a vár maradványait csak a közelmúltban sikerült azonosítani. Az Odor-hegyből délkeletre, a Hór-völgy fölé kiugró, keskeny, sziklás gerinc végén található az Odorvár. Az ismeretlen eredetű erősséget rendkívül meredek, sziklás hegyoldal védte, csak a hegynyereg felől vágtak árkot a sziklába. A vár hossza 31, szélessége 12 m, a várfal alapja a déli oldalon egy rövid szakaszon még ma is áll. Sem a vár építésének, sem pedig pusztulásának idejét nem ismerjük. Egyetlen közvetett írásos említése1351-ből származik, ekkor Erzsébet királyné megparancsolta Peskó odori kapitánynak, hogy Cserépfalun és Bogácson ne szedjen dézsmát és a lakosokat ne háborgassa. A 13. században az egri püspökök szarvaskői sziklavára már állhatott, őrizve az Eger-patak szorosa fölött átvivő fontos – Egerből a Felvidékre vivő – kereskedelmi útvonalat. Az 1560-as években török helyőrség állomásozott a falak között. A vár a Rákóczi szabadságharc idején még egyszer jelentőséghez jutott: a Rákóczi fejedelem pártjára állt kuruc püspököt, Telekessy Istvánt 1710-ben – mikor egy hónapos kemény ostrom után Pálffy császári tábornok Eger várát elfoglalta – Szarvaskő várába száműzték. A geológiai (óceáni eredetű párnalávából álló vulkanikus kőzet) és botanikai (sziklagyep ritka növényekkel) értékeket is hordozó remek kilátóhely Szarvaskőről a K jelzésű turistaúton közelíthető meg.
Középkori monostorok
A Lök-völgyben Egerből Miskolcra átvivő műút csupán 1930-ban létesült. A 20. századig a Lök-völgy – és annak alsó szakasza, a Barát-rét – teljesen elzárt, a Kő-köz sziklaszorosa által védett és elrejtett terület volt. Ezért is telepítette ide 1332-ben Dörögdi Miklós egri püspök a karthausi néma barátokat. A szerzeteseknek itt a Segedelem völgyében (Vallis auxilii) az volt a feladatuk, hogy a püspökség egyházai számára mise és liturgikus könyveket másoljanak. A rendet 1084-ben Szent Brúnó alapította azon a helyen, amelyről nevüket is kapták: a Grenoble melletti Chartreuse településen. Szent Benedek regulája szerint éltek, de azt tovább szigorították azzal, hogy örökös némaságot fogadtak. A tárkányiak még az újkorban is emlegették a “fejetlen barát kísértetet”, hiszen a néma barátok éjszakánként, a sötétség leple alatt közlekedtek, hogy némasági fogadalmukat könnyebben tartani tudják. Sőt a fejükön lévő csuklyára kis csengőt is felerősítettek, ami félreértésre adott okot, a falubeliek kísérteteknek vélték a barátokat. A kontemplatív életmód mellett önellátásukat biztosító munkát végeztek, gyógyítással, tudományokkal és kódexek, könyvek másolásával foglalkoztak. A tárkányi Boldogasszony tiszteletére szentelt karthauzi kolostor egri püspökök által gyarapított javait 1430-ban pápai bulla is megerősítette. 1448-ban az ő tulajdonukban voltak az egri gyógyhatásukról ismert fürdők is: “Balneum carthausianum”. A karthausiak kolostora Eger első török ostroma (1552) idején teljesen elpusztult és a középkor folyamán már nem épült újjá. A szerzetesek – mint azt Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte – az ostromidején ott voltak az egri várban Dóbó István oldalán. Valamivel több mint kétszáz év múltán, 1755-ben Barkóczy püspök a romokban heverő kolostor helyére a mezítlábas nazarénus vezeklőbarátokat telepítette le. Az újjáépített kolostor azonban hamarosan újból elnéptelenedett, mert a nazarénusok rendjét a pápa nem erősítette meg: 1764-ben feloszlatták a rendet. A középkor folyamán a Bükkben egyébként több szerzetesrend is megtelepült, s egyes rendek nem egy kolostort építettek. A bencéseknek Görömbölytapolcán és Kácson állt monostoruk. Előbbit a Váradi Regestrum 1214-ben hévízi, 1219-ben pedig a Miskolc nemzetség tapolcai apátságaként említi, utóbbit 1248-ban nevezi meg egy okleveles adat, mint amelynek az Örsur nemzetség a kegyura. A ciszterci rend háromkúti (Bélapátfalva) apátságát 1232-ben II. Kilit egri püspök alapította. A monostor temploma ma is áll és hazánk egyik legszebb román stílusú építészeti emlék. Az egyetlen magyar alapítású szerzet, a pálos rend három helyen települt meg az őserdővel borított Bükk hegység mélyén: Dédes határában (Szentléleken), Diósgyőrben és Felnémeten (Almárban). A pécsi, a veszprémi és az egri egyházmegyék – a népek által táltosoknak nevezett – remetéi a 13. században életük közös szabályozására kényszerültek. 1225 körül Bertalan pécsi püspök Patacs felett, a Szent Jakab-hegyen (Mecsek) emelt klastromot a remetéknek. 1250 körül Özséb esztergomi kanonok hat pilisi remetével kezdett szerzeteséletet Keresztúr monostorában a Pilis-hegy nyugati lábánál. Ekkor még frateres heremitae S. Cruicinak vagy Szent Ágoston remete barátainak nevezték őket. 1263-ban Pál veszprémi püspök elrendelte, hogy egyházmegyéjében csak az általa adott szabályok szerint élhetnek remeték a hét megjelölt remeteségben (Keresztúr, Badacsony, Elekszigete, Köveskút, Szakácsi, Szentjakab, Idegség). 1240 és 1304 között az egri egyházmegyében sorra létesültek kolostorok. A János-hegy és a Hárs-hegy nyergében álló kicsiny kápolna helyén 1300-ban Lőrinc pálos generális perjel kezdte meg a szentlőrinci kolostor építését. 1309-ben a rend már itt tartotta nagykáplánját, ettől kezdve Pilisszentkereszt helyett ez lett a rend főkolostora. A közösségben élő remetéknek 1308-ban engedélyezte Gentili bíboros, pápai követ a Szent Ágostoni regula követését. Ezután kezdték magukat Szent Pál első remetéről elnevezni. Egy 1240-ből származó és Tardona határát leíró oklevélből értesülünk arról, hogy remeték élnek fenn a hegyekben. IV. Béla 1240. augusztus 12-én “Tardona nevezetű, Borsod vármegyében lévő birtokát, összes tartozékával együtt Gurg fia Miklós ispánnak adományozzuk örökös birtoklásra…” A határvonal a Kamunuska pataktól (Kemesnye) “a remetékhez megy, ahol egy vesszőbokor alatt van négy határjel – itt választódik el Miklós ispán földje a (dédesi) várjobbágyok földjétől és a vár lakatlan erdejétől” Az 1260-as években épülhetett fel a kolostor. Egy biztos, hogy 1313-ban már állt a Szentlélekről elnevezett klastrom, melynek kegyura az Ákos nemzetségbeli István nádor volt, aki ebben az évben a remetéknek adja Pap-rétet, a Tisza melletti Fil-tó halászatát, valamint a diósgyőri remetékkel közösen egy szőlőt kapnak a Diósgyőr mellett. A Kis-fennsíkon álló szentléleki kolostor temploma a hegység legépebb pálos kolostorromja: egyhajós (hossza: 9,3 méter, szélessége: 7,7 méter), keletelt szentélye (hossza: 8,6 méter) két boltmezős, támpilléres és nyolcszögletű záródású. Mérműves ablakai elpusztultak. A templomhoz északon csatlakozott a kerengős kolostor. Marjalaki Kis Lajos szerint az épület már az 1240-es években állt, tehát a mecseki kolostoralapítás után, de még Özséb pilisi fellépését megelőzően szerveződtek meg a bükki “táltosok”. Az ország két első pálos kolostora különleges a maga nemében. Míg a pálos kolostorok völgyekbe települtek, hegyek közé, addig a szentléleki a Bükk hegység tetejére, a patacsi a Mecsekben lévő Szent Jakab-hegyre – hasonlóan a monte cassinoi bencés szellemiséget, illetve építészeti hagyományt tükröző pannonhalmi apátsághoz. A mélybe burkolózó kontempláció helyett ezeken a helyeken egyfajta kinyílás, felfelé törekvés tapintható ki, az “introvertált” pálos kolostorok helyett extraverzió tapasztalható, ami az “özsébi koncepciót” megelőző alapításra utal! A diósgyőri kolostor 1304-ben már állt. Az 1540-es évek elején Balassa Zsigmond leromboltatta. A romos középkori épületeket 1737-ben kezdték el újjáépíteni. A rendház maradványait az erdészeti hivatal épületei rejtik. A Szent Mária Magdolnáról elnevezett felnémeti pálos kolostor alapításának dátumát sem ismerjük. Először 1347-ből értesülünk arról, hogy Monoszlai Miklós egri püspök földeket, szőlőket és malmokat adományoz az almári völgyben megbújó kolostornak, amely Eger 1552. évi török ostroma alatt néptelenedett el. Romjait régészeti feltárások napvilágra hozták. A Bükkben megtelepedett szerzetesrendek – csakúgy, mint az ország más tájain – hozzájárultak a vallási élet megerősödéséhez, az írásbeliség, a nyugat-európai művelődés és művészet megtelepedéséhez, a gazdasági élet fejlődéséhez. Igen nagy szerepük volt az áthatolhatatlan erdőrengeteggel fedett hegyvidék “pogány” lakosságának szemmel tartásában, megzabolázásában is. Ez a tevékenység a bélapátfalvi ciszterciek esetében tapintható ki legjobban. A 19. század végén, 20. század elején Bartalos Gyula a tudós pap, Kandra Kabos az egri Főkáptalan Hiteleshelyi Levéltárának levéltárosa és Türk Frigyes középiskolai tanár ezen a vidéken kereste az ősi hitvilág, a “pogány” vallás nyomait. Meggyőződésükről így vall Türk Frigyes, aki egyébként tevékeny segítőtársa volt Kandrának a Magyar Mythologia megírásában, az adatgyűjtésben: “A Bükk rengetegeiben aludt ki legkésőbb az ősmagyar vallás áldozati tüze; a Lyukastűzkő Mikófalván, a Nagykő Sz.-Erzsébeten, az Imókő Tárkányon, a Peskő, a Bélkő az apátfalvi határban megannyi kialudt pogány oltárok, csak nevökben lappang az ősi szikra.” Ipolyi Arnold hasonló következtetésre jut a Bél-kővel és környékével kapcsolatban egy 1866-ban a bélháromkúti (ma: bélapátfalvai) ciszterci monostorról írt tanulmányában: “És lehet, hogy talán éppen itt is, apátságunk környékén, a régi szokásaihoz és hagyományaihoz erősebben ragaszkodó s nyelvejtésében maig eredetiségét fentartott kún-palócz népség közt is a pogányság még lappangott, vagy csak a pogány Bessenyő és Kún hadak által újra beszivárogva és felszítva gyakoroltatott egyes nyilatkozataiban és babonás szokásokban, melyek gyakorlata az ily elzárt vadon vidékeken, mint a Bélkő környéke, hova a kereszténységgel a polgáriasodás is nehezebben hathatott be, legtovább tarthatták fen magukat. Maig a Bélkő alatt Áldozókő és Hamuhegy helynevek jönnek elő, figyelmeztetve, hogy itt a bélkői szirtorom alatti három forrás közt hajdan talán nevezetes pogány áldozó hely lehetett, melyet a nép az új hit felvétele után is még ezerenkint kegyelettel látogathatott, s forrás vizének, melyekben fürödve bajaiban orvoslást lelt, csodás erőt tulajdoníthatott; mint tulajdonít maig miután e helyen monostor épült, és templomába s megszentelt kútforrásaihoz ezerenkint jár búcsút a környék népe.” A 13. században nem véletlenül építették tehát ide, a Béli-medence fölé magasodó Bél-kő, a Bélháromkúti források és a Bácsó-Bükk által keretezett hajdani “pogány” kultikus központ mellé, a bélapátfalvai ciszterci monostort! A magyar középkort tehát néhány vár és kolostor dokumentálja a Bükk hegység területén. A török hódoltság után következő újkort már az ipari létesítmények megjelenése jellemzi. Az üveghuták, a vasolvasztó massák, vasverő hámorok, a különféle bányák és manufakturák története – a hegység “civilizálása” – már egy másik lapra tartozik.
— Bükki Magazin —
