Bükkvidéki barlanglakások

Barlangokon általában természeti képződményeket értünk. A világ számos helyén azonban, s igy a Bükkalján is, valamikor a régmúltban létrejött a barlangoknak egy másik családja. A helyi emberek által puha kőzetbe vájt hajlékok, barlangok, barlangrendszerek éppoly számosak, nagyok s változatosak, mint azok, amelyek természeti működések során jöttek létre. Ám, míg a természetes barlangok kora a földtörténet kutatásaival megállapítható, a mesterséges képződmények esetében ez ritkán lehetséges, mert kőzetük nem időtálló, általában írásos anyagok sem őrzik keletkezésük történetét. A Bükk-vidéki barlanglakások kora ismeretlen, kialakulásukról, használatukról mégis sokat tudunk. A noszvaji barlangok a Bükkalja kőkultúrájának részeként jöttek létre. Az emberek megélhetéséhez ezen a vidéken mindig hozzátartozott a kő kitermeléséből, faragásából adódó kereseti lehetőség. A kőzet mindennapi felhasználása az itteni falvakban még ma is gyakori. A barlangok terei a tufa előrelátó kitermelése során, a kőzet helyén, „negatívjában” alakultak ki. A domboldal bányaként művelt platóin a tájolást is figyelembe véve vájták ki az itt élők egyterű, később több szobából álló lakásaikat, gazdasági helyiségeikkel együtt. „A barlanglakások negatív terei kívülről láthatatlanul belesimulnak a tájba, részei a természetnek. A ház maga adva van, csak a felesleget kell ki-, elhordani. A benne lakók élvezhetik az ebből adódó előnyöket: a föld védelmét, a biztonságot.” (Batár Attila: Láthatatlan Építészet, Bp. 2005.) A Kárpát-medence riolittufa kőzetének fő tömege Észak-Magyarország keleti részén található. A barlanglakások kialakításához legalkalmasabb a riolit tufa, de a homokkő és a lösz is használt anyaga volt a népi építészetnek.   Földtörténet – A tufa létrejötte A Bükkalja területének földtani felépítésében a legősibb ismert képződmény a triász időszaki mészkő, amely a Bükk hegység jelentős tömegét is alkotja. E kőzetrétegre rakódott a miocén korban a barlangok anyagát alkotó riolittufa. A Déli-Bükk vulkánjai kevés lávát szolgáltattak, annál több hamut és horzsakövet, s ezeket finom törmelékként szórták szét. Így keletkezett, lerakódás, kihűlés után a tufa kőzet. A kiömlött, izzó lávából a kiömlési – eruptív kőzetek keletkeztek. Az izzó gőzökkel kirobbant hamu forró állapotban hullott vissza az izzó felhőből és így összesülve keletkezett az ún. ignimbrit (tűzárkő). A barlangok kőzetét alkotó anyagokat, kialakulásuk és használhatóságuk szerint az alábbiak szerint különböztetjük meg: – A fehér, laza szerkezetű riolittufa (tufakő) a helyi uralkodó kőzetfajta. Épületek falazó anyagaként, hatalmas tégláknak faragják ki. Ebbe a kőzetrétegbe mélyítették a jó bort érlelő pincéket és a barlanglakásokat is. – A vasoxidtól vörhenyes színű dácittufa keményebb és erősebb kőzet. Ezért használták házak lábazatához, kapuk és kerítések oszlopaihoz, sírkövekhez. – Végül, a sárgás-barna színű andezittufa szakrális célokra (keresztek, sírkövek), és a házak alapozására alkalmas. E két utóbbi kőzet másodrendű szerepet játszik a dombok felépítésében.   Őstörténet A vulkanikus tájainkon fennmaradt emlékek mindenütt a tufahajlékok korai használatának nyomait őrzik.   Szakrális emlékek Kaptárfülkék: Nagy valószínűséggel az avar kortól a 14. századig keletkeztek a riolittufa kúpokba bevájt 50-70 cm magasságú üregek. Megtalálhatók az egész déli-Bükk területén. A szomszédos faluban, Szomolyán, a Vén-hegy oldalában a Királyszéke elnevezésű, több tufakúpból álló sziklaképződményen 117 kaptárfülkét számolhatunk össze. Itt található a magyarországi emlékek egyötöde. A kaptárkövek kultikus helyként való használatáról nincs feltárt tárgyi és írásos anyag. A szomolyai szájhagyomány szerint török-kori erdei sziklaméhészet nyomait őrzik. A kutatások arra következtetnek, hogy a kaptárkövek kultikus szertartások vagy az üregekbe történő temetkezés színhelyei voltak. Alkotótelepünk egyik központi barlanglakásának homlokzatán is található egy kaptárfülke. Remetebarlangok: A szerzetesi életforma térítők közvetítésével jut el a Kárpát-medencébe. Szerzetesrendek telepedtek le Tihanyban (a remetebarlangok 1047-1055. évek között készültek Csemegi József kutatásai szerint), Zebegényben és később Mátraverebély-szentkúton. A Bükk hegység negyvenes évekig használt remetebarlangjairól is találhatunk leírásokat.   Gazdasági célú építmények A barlangok állandó hőmérséklete sokoldalú felhasználást tesz lehetővé. Istállók, terménytárolók mindenütt kialakításra kerültek. Borospincék. A pannontáj művelésének meghatározó növénye a szőlő. Az Eger környéki bortermelés első írásos emléke 1508-ból származik. A bükkaljai szóhasználatban a ’pinceház’ kifejezés elsősorban a borospinceként működő barlangok megnevezése. Elsősorban a vagyonosabb rétegek, a városi polgárság és a földbirtokosok tartottak fenn pinceházakat. Számos helyen megfigyelhető, hogy a birtokokon dolgozó vincellér, vagy szegényebb boros gazda lakása a pincéhez lett hozzáfaragva. A nagybirtokosok cselédei, elszegődött munkásai hasonlóan kialakított szálláshelyeken, barlanglakásokban éltek. Sok esetben találunk ágypadkát kifaragva az istállókban, birkahodályokban.   Lakás Barlanglakások, a népi építészet emlékei megtalálhatók a déli-Bükkalján és Budafokon, Érden, Tolna-megyében és Miskolcon. A barlangi a lakásforma megjelenésére levéltári adatok állnak rendelkezésünkre már a 13. századtól. A 17. században a fa kitermelését, építkezéshez való használatát korlátozták a parasztság számára, ez is elősegíthette a barlanglakások szélesebb körű elterjedését. A későbbi koroktól egészen napjainkig találhatunk adatokat a barlanglakások használatáról. A Bükk barlanglakásait elsőként Herman Ottó írta le tudományos igénnyel, az 1900-as évek elején. Ezekben a leírásokban az egyesület egyik lakása is említésre kerül. Útitársa, Koszkol Jenőrajzai, akvarelljei 150 év távlatából a maihoz nagyon hasonló képet mutatnak. Igazán részletes áttekintést a témáról, helyszíni gyűjtést levéltári kutatásokkal kiegészítve az Egri Vármúzeum első igazgatója, Bakó Ferenc végez, az 1960-70-es években. Tanulmányai a térség múzeumi kiadványaiban, önálló monográfiákban jelennek meg. Bakó Herman Ottó nyomán a barlanglakások három típusát különbözteti meg: 1. Legegyszerűbbek a föld színe alá süllyesztett, fedetlen udvarral, szinte lyukszerű bemélyedésként kialakított, egy vagy kéthelyiséges lakások. 2. Fejlettebbnek mondható, a föld szintje alá (az udvar az út járószintje alatt van) bújó, de már úgynevezett gádorral lefedett típus. A gádor fedett előteret jelent, oldalt falazattal, elöl faragott lécezéssel, felül kontyolt nyeregtetővel. 3. Az utca szintjének magasságában kialakított, függőleges falfelületbe mélyített barlanglakások képezik a legfejlettebb típust. Általában több helyiségből állnak, a lakóteret kiegészítik gazdasági rendeltetésű kamrák, pincék, ólak. Ezekből maradt meg a legtöbb. A lakások homlokzatát meszeléssel védték, számos helyen megfigyelhető a fa vagy kő oszlopokkal alátámasztott cseréppel fedett eresz nyoma. A módosabb gazdák később tornácos kiképzésű lakásokat vágattak maguknak. Kétszintes barlanglakásokat is találunk, főként Szomolyán. A barlangi tüzelőberendezések párhuzamosan fejlődtek a fennálló házakban megjelenő típusokkal. Noszvajon a szabad kéményes konyha az általános, később megjelennek a takaréktűzhelyek. Fűtésre, sütésre a kemencét használják, ami fokozatosan kikerül a szobából a külső térbe. A vidék, s benne a parasztság kultúrája megőrizte az életforma tereit, egészen hatvanas évekig. A villany bevezetésén kívül szinte alig változott a barlangok területe. Ezután, a hagyományos értékrend felbomlásával, az életforma megváltozásával a lakások elvesztették lakótér funkciójukat. A falusiak 1997 körül főleg gazdasági céllal (terménytárolás, borospince, szerszámos műhely) használták barlanglakásaikat. A legtöbben fennálló házakat építettek, a kedvező körülményeket kihasználva, és megszabadultak föld alatti lakásaiktól. A szegénység eltemetett, elfeledett helye lassan enyészetnek indult, nemcsak Noszvajon, de a környéken mindenhol. A kőkultúra nyomai, emlékei korszerűtlenné váltak. A pocemi részen lakott még néhány család, főként cigányok, de ők sem sokan, körülbelül 20 fő. A társadalom peremvidékén élők tehetetlenségükben, lehetőségek híján tengődve felgyorsították a formák erózióját.  

— Bükki Magazin —