A tudósok már korábban is megfigyelték, hogy a Föld mágneses mezeje segíti a madarakat a tájékozódásban.
Amerikai kutatók az elmúlt 23 év madárvonulási adatait kielemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a zord időjárási körülmények letéríthetik a madarakat a szokásos útvonalukról. A vonuló madarak tájékozódása már az ókor emberét is foglalkoztatta. Akkoriban még olyan – mai szemmel már megmosolyogtató – elméleteket is alkottak, amelyek szerint egyes fajok a Holdra repülnek telelni, illetve a kisebb madarakat nagy testű társaik viszik a hátukon a hosszú út alatt. Néhány feljegyzés már az 1800-as évekből ismert az Afrikából indult és Európába érkező madarakról, de a madárvonulásokról meglévő ismereteink csak 20. század elején, a madárgyűrűzés széles körű elterjedésével kezdtek bővülni. 1909-ben Herman Ottó még szenzációként ír arról, hogy sikerült bizonyítani, hogy költöző madaraink átlépik az Egyenlítőt, mivel Dél-Afrikában megtaláltak egy olyan gólyát, amelyet fiókaként Erdélyben gyűrűztek meg.
A NAPKITÖRÉSEK A VONULÓ MADARAK TÁJÉKOZÓDÁSÁRA IS HATÁSSAL VANNAK
Az amerikai kontinens fő madárvonulási útvonala az Egyesült Államok központi területét alkotó síkság Észak-Dakotától Texasig tartó mintegy 1600 km-es szakasza. A tudósok vizsgálták a vonuló madarak számát, valamint elemezték azok repülési magasságának alakulását, továbbá azt is, hogy mekkora erőfeszítést jelent számukra az előrehaladás a széllel szemben. A kutatók szerint geomágneses viharok idején 9-17%-al csökkent a vonuló madarak száma. Őszi vonulási időszakban megfigyelhető volt továbbá, hogy a madarak széllel szembeni előrehaladásra fordított erőfeszítése zord űrbéli időjárás idején lecsökken, az állatok ekkor inkább sodródnak, vagyis letérnek a szokásos útvonalukról.
Jurecska Laura, Tudományos újságíró
