A hatvanhatodik évét taposta.
A nyugdíjba vonulás után évről évre egyre gyakrabban merült fel benne a gondolat, hogy kezdeni kellene valamit. Az idejével, az életével. Célok kellenek, változás. Talán még lehetséges ebben a korban.
Sokszor hallotta már, most kezdődik a második gyerekkor. Sok hozzá hasonló korú nyugdíjas ilyenkor annak szenteli a hirtelen rászakadt szabadságot, hogy azt tegye, amire mindig is vágyott, amire soha sem volt igazán elég idő. Mert hát ugye a munka, a család, a tervek. Még el kell indítani a gyerekeket az életbe, még eleget össze kell rakni későbbre, az öregkor minden várható kiadására.
Egyre jobban hiányzott valami, amit nem tudott pontosan meghatározni. Szerette a természetet. Sokat olvasott, művelte a kis kertjét, ismerte a növényeket, virágokat, gombákat, imádta a köveket és az ásványokat, de ritkán tudott időt szakítani arra, hogy elinduljon, bejárja a közeli hegyeket, és felfedezzen egy világot melyre titkon mindig is vágyott.
És akkor szembejött a lehetőség. Egy gyalogtúrákat szervező vállalkozás hirdetett egy könnyű, érdekesnek tűnő terápiás túrát azon a hétvégén.
– Nosza, próbáljuk meg! Mi baj lehet? Legfeljebb nem fogom bírni, de legalább megpróbáltam. – Rengeteg kérdés merült fel benne és gyermekies izgalom lett úrrá rajta. Talán most valami elkezdődik.
November közepe volt. A hideg régóta ott tekergett a hegyek között és aznap már az első hópelyhek is elkezdetek szállingózni. Nem volt túrázó tapasztalata. Nem tudta, hogy hogyan öltözzön, mit vigyen magával. Nem ismerte a szokásokat. Milyenek lesznek vajon a túratársak? Csupa új dolgok, új környezet, de egy új lehetőség is. Talán egy új élet kezdete. A húszfős túracsapat fiatalos lendülettel vágott neki az első emelkedőnek. Igyekezett lépést tartani velük, nem szeretett volna lemaradni, de az sem szerette volna, ha miatta lassabban haladna a társaság. Ezért aztán gyorsan leadta az energiáját, és hamar kimerült.
Kezdte érezni, hogy nem csak az évek súlya, hanem felesleges kilók is hatalmas teherrel nyomják. Fújtatott, zihált, izzadt. Az első tapasztalása az volt, hogy túlöltözött. Nemsokára eljött az a pillanat is, amikor felmerült a kérdés.
– Mit keresek én itt? – Makacs ember révén azonban rögtön jött a válasz.
– Nem adom fel! Megcsinálom! – A túra nem volt nehéz, de a végére teljesen elkészült az erejével.
Hazatérve fáradtan rogyott le a székre, de megdöbbenésére ez a fáradtság nem gyötrő volt, hanem jól esően kellemes. Talán ez volt az a pont, amikor meghozta a döntést Azóta rendszeresen járt a túrákra. Egyre hosszabb távokat, egyre nagyobb szintkülönbségeket téve meg. Hátizsákjában a hegyek, erdők kincseit gyűjtögetve, számtalan kalandos túrán fedezte fel a természet csodáit. Közben igazi csapataggá vált. Ha a túratársak között egy beszélgetés közben elhangzott, hogy „az öreg”, mindenki tudta, kiről van szó. Egy idő után, már külön nevet is kapott, ami bármilyen társaságban a tisztelet jele. Az ilyen nevek általában a kiválasztott legjellemzőbb tulajdonságára szoktak asszociálni.
Így lett ő a bükki kövesember.
Megszerette a közösséget, bár néha meg-megharagudott azokra, akik elmaradtak, vagy más túracsapathoz tartoztak. De ezt a szeretet vezérelte. Úgy érezte elvesztett valamit abból, amire rátalált. Nehezen fogadta el, hogy ez dolgok rendje. Újra és újra átélve az elengedés szomorúságát rájött, csak egy dolog számít. Akik maradtak. Aztán mindig jöttek újak, érdekes emberek, messzi tájakról. A közösségek is megújulnak, akárcsak a természet.
A változást soha nem a pillanat mutatja meg, hanem egy hosszabb időszak. Mint egy város, ahová évtizedek múlva térünk vissza. Annak ellenére, hogy már a hetvenedik évét tapossa, a kezdetekhez képest hatalmas változáson ment keresztül. Nemcsak leadta a felesleges kilóit, de meg is fiatalodott. Megtörtént a metamorfózis, amikor a hernyó pillangóvá alakul. Hétvégékre a túrázás az életformájává, a túratársak második családdá lényegültek. Egész életében keresett valamit, amit most megtalált, de ezt nem tudja berakni a hátizsákjába. Ezt mélyebben, legbelül viszi majd magával mindenhová. A lelkében.
– Progner László –
