A közvetítő

A közvetítő

 

– 1 –

Salina már egy éve élt kis kunyhójában az apró falucska határain kívül. Ritkán voltak látogatói. Akik jöttek azok gyógynövényes módokat kerestek nyavalyáikra, de akadtak olyanok is, akik egy csésze alján leülepedett kávézaccból, vagy a tenyerük vonalaiból akarták megtudni szerencséjüket. De ez a látogató más volt. Egy sovány, kócos, fekete macska ült a küszöbén, farkát az elülső mancsai köré fonta, és a hulló őszi levelek aranyló színéhez hasonló szemekkel meredt rá. Egy darabig mozdulatlanul tanulmányozták egymást. A macska nyilvánvalóan tudta, mit akar. – Rendben, akkor gyere be. – Mondta a kis lénynek, aki a félig kitárt a bejárati ajtón, szinte becsúszott. Salina azzal volt elfoglalva, hogy elrakja, amit városból hozott. Ott vásárolt, mindent, amit nem termesztett a kis kertjében. Arra számított, hogy a macska majd a sarkában lesz, de e helyett az asztalhoz ment, melyet a gyógynövénykeverékek készítésére tartott fenn. Felugrott egy székre. A hátsó mancsai a széken, míg az elsők az asztalon támaszkodtak, így nézett szét kíváncsian. – Keresel valamit? – kérdezte Salina a kunyhó túloldaláról, keresztbe font a karokkal nézve, ahogy a kis teremtmény kutató szemei vizslatták asztalt. A macska visszanyávogott, még csak rá sem pillantott, aztán hirtelen felugrott az asztalra. Megszagolta az ott sorakozó üvegeket, majd odanyúlt, és néhányszor megkopogtatta az egyiket a mancsával. Salina közelebb lépett, hogy megnézze a címkét, aztán felnevetett. – Ó, hát ezért jöttél? Ezt az illatot érezted? –  A macska a keze felé nyúlt, miközben ő közelebb húzta maga felé az üveget. Megrázta, majd kinyitotta és egy kis macskamentát szórt szét az asztalon. A macska erősen és hangosan dorombolva belefetrengett, belenyomta a fejét, vállára, a hátára, majd a hasára fordult, míg az egész testét be nem borította a gyógynövény. Mikor végzett, a pofáját az asztalhoz dörzsölte. – Nos, ez egy kedves módja annak, hogy kérj egy kis macskamentát. – kuncogott Salina, miközben visszadugta a dugót az üvegbe, és feltette a polcra. –  Te nagyon okos vagy. – Kinyújtotta a kezét, és szelíden nézte, ahogy a macska a tenyerébe bújik.  Egy rövid, hirtelen felvillanó emlék suhant át az elméjén, nem túl régi, de mégis már jó ideje nem bukkant elő. Egy másik macska, de valahogy mégis ugyanaz, aki most az orrát mélyen a tenyere üregébe nyomja. Salina pislogva elhessegette az emléket, lenézett a kis doromboló macskára, és megvakarta ujjaival az álla alatt. – Ó, azt hiszem, most már az enyém leszel. – A macska válaszul dorombolni kezdett, és még mélyebbre bújt a tenyerébe.  Később, amikor a macska a kandalló előtt szundikált, Salina hozzátette őt a varázskönyvébe a közvetítőkről szóló részhez, ügyelve arra, hogy életről életre követni tudja. A macska minden jósláson részt vett vele. Leült a lábához vagy a vállára, miközben Salina orvosságot készített. Egyszer szőrét felborzolva olyan hevesen rászisszent egy látogatóra, hogy az kiszaladt az ajtón, villámgyorsan, mint aki soha többé nem akar majd visszajönni. Salina csak kuncogott, a macska füle tövét vakargatva. – Milyen ádáz védelmező vagy, kedvesem!   

– 2-

Enid Anya szeretett fekete labradorja az oldalán feküdt, feje finoman lány mellkasán nyugodott. A lány felemelte a kezét, hogy lágyan megvakarja a füle mögött, ami halk nyöszörgést váltott ki a gyengéd állatból. A lány szelíden mosolygott rá, nem volt ereje felemelni a fejét. A kutya megmozdult, nedves orrát a tenyerébe nyomta, ragyogó, aranyszínű szemei, – szokatlan tűntek, nem szokott ilyen lenni a labradoroknak, de tökéletesen illettek ehhez a kutyához – szomorúan néztek rá. Ez szeretetet és örömet hozott a szívébe, és gyengéden összekulcsolta az ujjait a kutya feje fölött, csak egy pillanatig. Mindketten tudták, hogy nem lesz itt sokáig, és nem is telik majd el túl sok idő, mire a következő életébe lép. – Meg fogsz találni, igaz? Tudom, hogy megteszed. – A kutya felnyögött, fejét visszahajtotta a mellkasára, és még mindig úgy bámult rá, mintha a tekintete lenne az egyetlen dolog, ami ehhez a világhoz kötné.  Az öreg boszorkány maga elé suttogott, alig lélegzett, de tudta, hogy közvetítője hallani fogja. Mindig is így csinálta, mindig is így volt. A lány ágya melletti széken ült, könnyes szemekkel, egy nagyon régi könyvet tartva az egyik kezében. Rámosolygott a lányra, kinyújtotta felé remegő kezét, amit a lány erőtlenül megszorított. Hangja halkan megtört, ahogy igyekezett elfojtani szomorúságát, és inkább az őszinteséget és a szeretetet próbálta a hangjába erőltetni.  – Segítek, figyelni fogok mindkettőtökre, és gondoskodom róla, hogy újra egyesüljetek… ha tehetem. – a lány elmosolyodott, gyengéden bólintott, tudván, hogy rábízhatja az életét és a közvetítő életét erre a nőre. Pedig tudta, hogy az elmúlt néhány évben már a boszorkány túlságosan elgyengült ahhoz, hogy maga vezesse a rituálékat.  – Hiszek neked. Köszönöm. – mondta, és óvatosan elengedte a kezét, hogy a kutya arcát lágyan a tenyerei közé szoríthassa. A boszorkány kissé előrehajolt, és finoman csókot nyomot a kutya orrára. – Szeretlek, állhatatos barátom. – mondta. – Védd a szövetséget, amíg el nem jön az idő, hogy te is reinkarnálódj. A kutyák nem tudnak sírni, legalábbis nem úgy, mint az emberek, de a közvetítők mintha átírták volna az állatvilág törvényeit. A lány kezei lecsúsztak a kutya arcáról, s mint hulló falevél, a saját mellkasán landoltak. Feje hátraesett, és lágyan oldalra dőlve a párnára hanyatlott.  Enid Anya a mellkasához szorította elődje könyvét, és kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy könnyei ráhulljanak a régi, kényes papírlapokra. A két lélek együtt sírt társukért, annak ellenére, hogy tudták, hogy a következő életben viszontlátják egymást. Csak egy kis idő kellett hozzá.  

– 3 –

Az öreg kutya engedelmesen feküdt legújabb társa lábai előtt, csendesen szunyókált, miközben a gazdája üzletében rendezte a könyvelést és az adókat. A nő, aki jelenleg gondoskodott róla, a barátja volt, de nem volt az övé. Csilingelve megszólalt az ajtó nyílását jelző kis csengő. Kinyitotta a szemét és füleit hegyezve felkapta a fejét. Szeme felcsillant, amikor meghallotta egy baba nevetését. Kisgyerekek ritkán jöttek be a boltba, túl sok minden volt ott, ami nem nekik való, veszélyes szájba venni, vagy lenyelni, és túl sok törékeny dolog, amit könnyen felboríthatnak. Ők még ügyetlenek, csetlenek-botlanak, nem tudják teljes mértékben koordinálni apró végtagjaikat. – Üdvözlöm önöket Salina boltjában. – mosolygott Glinda a házaspárra, akik óvatosan navigálva babakocsijukkal léptek az üzletbe. Köszöntek, a kutya pedig felállt, nagyot nyújtózkodott, és az érkezőkhöz ballagott. A szülők az egyik polcsor felett lógó kristály napfogókat vizsgálgatták, a baba pedig az általuk kivetült szivárványmintákat nézte a mennyezeten. Az öreg labrador közelebb ment a babakocsihoz, körmei ritmikusan kopogtak a bolt padlóján. – Ó, szia, öregfiú. – A baba apja észrevette a kutyát, leguggolt hozzá és kinyújtotta a kezét. A kutya megszagolta, majd kissé lehajtotta a fejét. Az apa finoman vakargatni kezdte a füle mögött. Az boldogan sóhajtott, amit az apa halk kuncogással viszonzott. – Nézd ezt a kutyát! – mondta kedvesen az apa a baba felé fordulva. Felemelte a kutya fejét a babakocsiban ülő babának, aki valóban az öreg kutyára nézett. Kinyújtotta pufók kis kezét, és közvetlenül a labrador orrára tette a mutatóujját. Látszólag nem történt semmi, de ott lebegett egy érzés, egy hangulat. Két egymást felismerő lélek, élettársak, akik újra üdvözlik egymást.  Az öreg labrador tudta, hogy ez a baba jelenlegi formájában már nem lesz a gazdája. Idős lett, lelassult, elhasználódott, de legalább most együtt lehettek néhány pillanatra. Így hát lehunyta a szemét, a baba apró tenyeréhez nyomta a fejét, és hagyta, hogy az simogassa a pofáját, ameddig csak akarja.  

– 4 –

Glinda még nem készült fel arra, hogy legyen egy házi kedvence. Ez a kis cica volt az első, kis fekete szöszke, a szeme alig nyílt ki néhány héttel ezelőtt, és éppen a paplanján rágcsált egy apró kekszet. Az ismerősei háziállatait kedvelte, és az apja elmesélte neki, milyen mélyen beleszeretett egy öreg fekete labradorba csecsemőként. De még nem volt igazi társa. –  Túl kicsi vagy, mindig úgy érzem, hogy elveszítelek majd valahol. Talán állandóan a zsebemben kellene tartanom. – Ujjait végighúzta az ágyon, hogy a cica üldözőbe vehesse, és az engedelmeskedett. Gyorsan utána szaladt, farkát egyenesen az ég felé szegezve. Glinda felkacagott, és hagyta, hogy cica a tenyerére ugorjon. Ujjait kissé körbefonta rajta, mint egy védőketrecet képezvén. A cica nyávogott, és lehajtotta a fejét, hogy megszagolja Glinda tenyerét. Ez a pillanat váltotta ki a deja vu érzést. Glinda már korábban is érzett ilyet, és nem az ismerősei házi kedvencei által. Behunyta a szemét, látta, amint egy cica és egy felnőtt macska a tenyerébe mászik. Valami másvolt ez. Mint egy macskaemlékezet, ami megcsiklandozta az elméjét. Talán egy részlet egy könyvből? Valamit, amit régen olvasott? „Valami köze lehet a közvetítőkhöz”- gondolta. Kezdő boszorkányként igyekezett mindent elolvasni minden varázslatról, amelyhez hozzáférhetett, és a közvetítőket sok könyv megemlítette. De egy bizonyos könyvet próbált meg most az emlékezetébe idézni. Glinda felkapta a cicát, halkan kuncogva annak a meglepődéstől való apró nyivákolásán. Egyik kezével a kulcscsontjához tartotta a cicát, a másikkal előkotorta és az asztalra tette a grimoire-ját, a varázskönyvét, amelyre az idős eladó hölgy beszélte rá a belvárosi boszorkányboltban. Egy ősi kötet volt, minden oldal kézzel írt, és régebbi, mint a város összes épülete. A cica felkapaszkodott Glinda ruháján, hogy a vállára üljön, bajusza finoman csiklandozta gazdája arcát. Az apró dorombolás alig volt több, mint egy zümmögés Glinda fülében.  – Melyik lehetett az az oldal? – suttogta maga elé Glinda, és a tenyerében lévő cicát előre nyújtotta, aki egyértelműen az íróasztalra akart jutni. A cica meg sem várva, hogy letegye őt az asztalra ugrott. Glinda hangosan felnevetett, ahogy benyomta aprócska mancsát a könyvbe. – Próbálsz segíteni? – Kuncogott, és rápillantott az oldalra, amelyet most egy apró „mancs könyvjelző” jelölt. Glinda meglepetten pislogott az oldalon lévő szavak jelentésén, miután rájuk összpontosított. – Ó… azt hiszem,  jó munkát végeztél, macska bébi.” Egyik kezével a doromboló cica hátát simogatva, a másikkal az írás vonalát ujjaival követve Gildan újraolvasta azt a részt, amelyre emlékezni próbált. „A közvetítők olyan kísérőszellemek, amelyek tanárként, barátként, segítőként szolgálhatnak, szinte bármiben, amire egy boszorkánynak szüksége lesz. Veled vannak, hogy segítsenek céljaid elérésében és munkádban, és néha olyan leckét adnak neked, amelyet esetleg nem akartál megtanulni. Nem ritka, hogy egy közvetítő egész életében követi a boszorkányt, és akkor jelenik meg a boszorkány előtt, amikor a legnagyobb szükség van rá. Általában ugyanazt a formát tartják meg, mint előző életükben, de nem kizárt, hogy egy közvetítő sokféle formát ölthet. Azonban az ritka, hogy emberként jelenjenek meg.  A leggyakoribb formák – amelyeket személyesen is láttam – a macska, a kutya, a különféle madarak és egykor egy disznó is. Más állatok nem közvetítők. Úgy tűnik, a közvetítők ragaszkodnak ezekhez az általánosan elfogadott formákhoz.  Ha egy közvetítő téged választ, vagy újra rád talál, az nyilvánvaló lesz számodra, nem lesz kétséged. A közvetítők tudatni fogják, hogyan segítsenek a lehető legjobb módon neked.”  Glinda olvasás közben abbahagyta a cica simogatását, ehelyett a kezét a hátára fektette. Amint elolvasták a részt, a cica felállt, ívesen domborította a hátát, közvetlenül az utolsó bekezdésre ült, és morogva nézett fel Glindára. Glinda halkan felkacagott, és mindkét kezével megvakarta a cica arcát. – Nos, akkor azt hiszem, az enyém vagy. Gilnda ismét Enid Anya lett, mint minden korábbi életében, és az elkövetkezőkben is. Kötve volt a szerephez, a lélekszövetséghez, amely úgy döntött, hogy családtag lesz. Azt akarta, hogy az univerzum tudja ezt.   

– 5-

Hosszú idő óta öreg macskája, közvetítője, a legjobb asszisztense lett. Még mindig szeretett a vállán ülni munka közben, de most kezére is szükség volt, hogy segítsen ott tartani. Emiatt Glinda egyszerűen a mellkasára erősítette macskát egy sállal, hasonlóan ahhoz, ahogy egy anya teszi a gyermekével. A macska dorombolt, miközben fejével Glinda kulcscsontjához simulva, egyik mancsát finoman a szívéhez nyomta. Glinda a macska hátára tette a kezét, és szelíden mosolygott magában, miközben érezte kedves barátja dorombolásának vibrálását. – Jó lenne, ha még legalább öt éved lenne, kismacska. – suttogta Glinda, és lehajtotta a fejét, hogy lágyan megcsókolja a macska fejét. A macska válaszul a mellkasát gyúrta, karmai lágyan bökdösték a bőrét, egyre hangosabban és erősebben dorombolva. Glinda halkan kuncogott, és a címkékért nyúlt, melyeket különféle tinktúrákra és üvegcsékre ragasztott, amiket eladásra készített. Tudta, hogy közvetítője majd újra rátalál, miután jelenlegi formája megszűnik, így egy kicsit könnyebben elviselhetővé tette a gondolatot, hogy rövid időre elveszítheti, de a hosszú együttlét utáni elszakadás továbbra is gyötrelmes lesz. Szórakozottan végigsimogatta a macskát, miközben válogatta és számolta az üvegeket, majd előhúzta ősi grimoire-ját, hogy egy újabb részt adjon az oldalhoz, amelyet csaknem négyszáz évvel ezelőtt kezdett el.  Az közvetítő a legnagyobb dolog, ami egy boszorkánnyal történhet. Ha már tudod, hogy a tiéd megtalált, bánj vele helyesen, vigyázz rá, mert mindent megtesz, hogy gondoskodjon rólad. Semmi sem jobb egy örökkévaló társnak, akinek nincs fontosabb dolog, mint te magad.    Progner László

közvetítőproglaTúraterápia