Ütemesen csapódnak a túracipők a keskeny ösvényen, enyhe szél mozgatja a fák lombjait.
Csak pár perce indultunk, a „civilizáció” közel: ha lenézünk a hegygerinc alatt elterülő tájra, még láthatjuk a várost. Mégis, ez már egy másik világ. Mintha a tiszta, éles levegő és a végtelenné váló látóhatár valamiféle biztonsági burkot vonna körénk. Nemcsak az autókat és a betonépítményeket hagytuk magunk mögött, a hétköznapok gondjai, kétségei is elmaradtak.
Most egyszerre vagyunk senkik, semmik – és minden. Senkik, mert a természetben áldásos gyorsasággal mállik le rólunk a társadalomban betöltött valamennyi szerep (megszűnsz apa, anya, főnök, kolléga, szomszéd, gyermek, szerető, szingli vagy házastárs lenni) – és minden, mert hirtelen egy hatalmas, meghatározó egész része leszel. Mint amikor a maratoni úszó kimerítő tempója után hanyatt fekszik a vízen és lebegésbe vált.
A világ hirtelen más szögből tárul elé, elfelejti a versenyt, a kapkodást, a bizonyítási kényszert, diadalokat és kudarcokat – pusztán önmaga lesz. Ezt teszi az erdő is, a hegy, az ösvény, a táj, az eső, a napsütés, a szél. Mintha az arcok is mások volnának, eltűnt a mindennapokban jellemző közömbösség vagy kényszeredett udvariasság.
Talán nem ismered, akik előtted, mögötted menetelnek és hozzád hasonlóan lihegve szedik a levegőt a kaptatón. Talán a városban semmi közötök nem lenne egymáshoz, most mégis csak egyet látsz bennük: társakat, akikkel összetartoztok. Akikkel összeköt egy közös élmény, egy közös kaland. Akiken talán egyik pillanatról a másikra segíteni kell – akik talán az egyik pillanatról a másikra segíthetnek neked. És ettől az emberi kapcsolatok valahogy végtelenül könnyűvé válnak. A lélek ősi lemeztelenedése ez, a régi emberek egyszerű igazsága, amikor a legfontosabb összekötő szál az volt egy közösségben, hogy a tagjai számíthattak egymásra, s hasonló módon élték meg a világban látott szépségeket. A közös öröm magától értetődő kapcsolódást teremt, miközben megpihen az agy, ellazul a lélek, a feszülő izmok pedig megnyugtató stabilitással teszik a dolgukat. A tüdő kitágul, a vér gyorsabban kering az erekben, a hormonok boldogságot termelnek.
Egyszerre önt el a nyugalom és a kihívás izgalma, mert ez az a hely, ahol nemcsak kikapcsolsz, de próbára is teszed magad.
Ahol felismerheted, ki vagy valójában, mit és mennyit bírsz.
Ahol extázis önt el, amikor rájössz (mert rájössz!), hogy keményebbnek bizonyulsz, mint korábban hitted.
Ahol megérted az „agyban dől el minden” igazi jelentőségét.
Ahol megtanulsz másként nézni magadra, mert új értelmet nyer az önismeret.
Menetjegyet kapsz egy másik világba, ahol leomlanak a mátrixok falai, és te egyszerre jobban érted az életed, az embereket és önmagad. Hat-nyolc órára menedékre lelsz a kínzó kérdések elől, amelyek napod összes többi percében üldöznek – hogy csodák csodájára, a túra végén gyakran gondolkodás nélkül is válaszokra lelj.
Ütemesen csapódnak a túracipők a keskeny ösvényen, enyhe szél mozgatja a fák lombjait. Hat órája indultunk, a „civilizáció” ismét közel: ha lenézünk a hegygerincen, már látjuk a várost. Fáradtan, de vidáman térünk vissza abba az ellentmondásosan szép versenyfutásba, amelyet hétköznapi életnek neveznek – de már nem ijesztő.
Miénk a megnyugvás kulcsa: találkozunk jövő héten, egy másik hegyoromnál. Veled is, ugye?
– Kecskés Nikoletta –
