A bükkaljai kőkultúra
A Cserépfalu határában emelkedő különös sziklaalakzatok már messziről kitűnnek a környezetükről. A Bükk déli peremén megszokott erdős dombvidékből hirtelen kiemelkedő riolittufa tornyok látványa olyan, mintha a táj egy másik korszak emlékét őrizné.
Ezek a kaptárkövek.
A Bükkalja nagy részét felépítő vulkáni tufákat a miocénben zajló heves tűzhányó tevékenység hozta létre. A zömében riolitos összetételű ártufák és ignimbritek alkotta térszínből a jégkori felszínfejlődés meghatározó tényezői preparálták ki a Bükkalja különleges kúpjait, sziklavonulatait, melyek felületét később az ember átalakította. A kaptárkövek tehát természeti értékek és egyúttal kultúrtörténeti emlékek is.
A fülkék
A puha vulkáni kőzetbe vájt, szabályos fülkék száma egyes helyeken több tucat is lehet, és nemcsak itt, hanem a Bükkalján több település – például Szomolya vagy Noszvaj – környékén is megtalálhatók. A kutatók szerint a fülkék többsége a középkorban készülhetett, de pontos rendeltetésük máig vitatott.
Az átlagosan 60 cm magas, 30 cm széles és 25–30 cm mély fülkék peremén – az épségben lévőknél még jól láthatóan – bemélyedő keret fut körbe, széleiken néhol lyukak is kivehetők. Ezek a nyomok arra utalnak, hogy a fülkéket lefedték, a fedlapot a lyukakba vert ékekkel rögzítették. A keretnyommal rendelkező fülkék elég rendszertelenül vannak elhelyezve a sziklafalakon, a nyílások rendkívüli formagazdagsága pedig megkövetelte, hogy mindegyikhez egyedi méretű és alakú fedelet készítsenek. Bizonyos megfontolások alapján felmerült a keretezés díszítő, jelző funkciójának gondolata is.
Egyes elméletek szerint méhészethez kapcsolódtak – innen ered a „kaptárkő” elnevezés is. Mások úgy vélik, hogy temetkezési vagy kultikus szerepük volt, és urnákat, szakrális tárgyakat helyeztek el bennük.
Rendeltetésük
A csekély régészeti és néprajzi adatok ellenére az a nézet vált elfogadottá és a közvélemény számára ismertté, hogy a kaptárkövek fülkéi a középkori erdei sziklaméhészet emlékei. A méhészetnek ezt a formáját a honfoglaláskor magyarsághoz csatlakozott kabarok, vagy a Balkán-félszigetről idemenekült trák-illír népcsoport, az agriánok honosították meg.
A kaptárkövek fülkéinek méhészkedésre történő felhasználásával kapcsolatban felmerül azonban néhány kétség. Elgondolkodtató a fülkék égtájak szerinti változatos elhelyezkedése éppúgy, mint a talajszinthez közeli vagy éppen megközelíthetetlen helyre, sötét, hűvös sziklahasadékokba, vízmosások falába faragott fülkék jelenléte. De a keskeny és sekély, sőt előrebukó fülkék esetében is kizárható a méhtartás. A 11. századtól írásos adatok tanúskodnak a méhészet meglétéről, oklevelekben olvashatunk erdei méhészekről, méhvadászokról, de a sziklaméhészetről hallgatnak a források. A szájhagyományok pedig megoszlanak a kultikus és a gazdasági rendeltetés közt. A kaptárkövek rejtélye tehát még nem oldódott meg.
A helyiek azonban más történetet mesélnek.
Szerintük ezek a kövek egy régi, mára eltűnt nép nyomait őrzik. Olyan emberekét, akik szorosabb kapcsolatban éltek a természettel, és a fülkéket nem praktikus célokra, hanem szertartásokhoz használták. A legenda szerint bizonyos napokon – főként napfordulók idején – a kövek „életre kelnek”, és a fény különös módon játszik a felületeiken.
Alkonyatkor a hely valóban megváltozik. A szél végigsöpör a sziklafalakon, a fények elnyúlnak, az árnyékok mélyebbek lesznek.
Nem tudjuk pontosan, kik készítették ezeket a fülkéket.
De az biztos, hogy letűnt korok, régi legendák kőbe zárt őrzői.
-progla-
